Cassandra Holly- kész

Alapadatok
Név: Cassandra Holly
Becenév: Cassy, Cass
Nem:lány
Kor: 16
Születési hely, idő: Anglia; London; 1959. 04. 11

Ház: Mardekár
Foglalkozás: Tanár, szeretne lenni
Származás: Aranyvérű
Családtagok:
Apa: Robert Holly; meghalt;
Anya: Nicol Holly; 45; a Minisztériumban dolgozik
Testvérek:
Húga: Cindy Holly; 13; Hugrabugos

Jellem:
A jellememet illetően már-már egy kaméleon vagyok. Elég jól tudok alkalmazkodni a pillanatnyi helyzethez, tudok komoly lenni, és jó hallgatóság, tudok udvarias lenni, de azért ezt általában nem viszem túlzásba. Az udvarias magatartást sokszor könnyű humorral fűszerezem, mert nem vagyok kimondottan oda a túl kötött magatartási formákért. Alapvetően elég őrült vagyok, olyan, aki nem riad vissza semmi őrültségtől, de azért persze tudom, hol a határ. Őszinte vagyok, ami a szívemen, az a számom, de gorombának nem nevezném magam. Nem szeretek mások lelkébe gázolni. Nem mondom, hogy soha nem durrant még el az agyam, de többnyire türelmes vagyok és laza. Az igazi valómat, a legféltettebb titkaimat egyedül a húgommal tudom megosztani... Sok mindent éltünk már át együtt, ő ismer a legjobban, de ez nem azt jelenti, hogy mindent tud rólam. Ennek ellenére ő áll hozzám a legközelebb, és a barátaimért is sok mindent megtennék.

Kinézet:
165 centi magas vagyok... vagy inkább alacsony, mert ezzel a magassággal egészen biztosan nem illenék be égimeszelőnek. Szemeim égkék színűek, hajam egyenes szálú és szőke. Szeretem a divatot, az új ruhákat, de régiekből is szívesen varázsolok valami újat és egyben egyedit.

Pár apróság

Legnagyobb félelem: Dementorok, rémálmok, kígyók
Legszebb emlék: Mikor megszületett húgom
Legrosszabb emlék: Mikor megtudtam, meghalt édesapám.
Cél, amit el szeretne érni: Hogy egyszer családom legyen és tanár lehessek.

Történet:

Nem több, mint 16 évvel ezelőtt egy tavaszi napon jöttem a világra. A szüleim szeretettel várták érkezésemet. Az életem ugyanolyan volt mint bármelyik másik korombeli gyereknek. Három évre rá megérkezett húgom is. Nagyon hosszú éjszaka volt az. Én ugyan nem emlékszem rá mivel még fiatal voltam, és nem értettem semmit. De sokszor elmesélték már azt a téli estét. Édesanyám majdnem belehalt abba a szülésbe, nagyon kevés hiányzott hozzá, de végül sikerült megmenteni. Viszont az orvos kijelentette, hogy többet nem lehet gyermeke. Igazából ezt annyira nem sajnálták szüleim mivel mindig azt mondták ,,minek ha már itt van kettő csodálatos teremtmény". Ahogy cseperedtem fel, egyre kevesebb törődést kaptam. Mindenki csak Cindy-vel foglalkozott. Egy részt megértettem mert tudtam ő a fiatalabb és több törődést igényel mint én. De másrészt szörnyen rosszul tudott esni mikor kiabálva küldtek ki húgom szobájából, hogy ne játsszak vele, mert még baja esik. Ettől függetlenül nagyon szerettem szüleimet, mást el sem tudtam volna képzelni helyettük. Ám mikor betöltöttem a kilencedik életévemet, születésnapomra meg akartak lepni engem édesanyámék. Mivel egész évben azzal rágtam a fülüket, hogy szeretnék egy születésnapi bulit már, ők megadták ezt. Ez volt az első saját bulim. Mindenki ott volt aki számított és akit szerettem. Barátok, család, szomszédok. Az emeleten játszottunk jó páran, fogócskáztunk. Mikor én voltam a macska a többiek pedig az egerek, rám került a sor, hogy valakit megfogjak. Nem sokáig tartott mivel hirtelen füst jött az egyik szobából, amiben történetesen éppen a húgom és Alisa játszottak, szaladtam a szoba fel miközben apukámnak kiabáltam aki már el is indult az emeletre. Megfogtam húgom kezét apukám pedig Alisát kapta fel. Lefelé menet a lépcsőn megcsúsztam és azon kaptam magam, hogy a lépcsőn gurulok lefelé a húgom keze pedig elszakadt az enyémtől, de anyukám csak kiabált neki, hogy csak szaladjon lefelé barátnőjével és ne álljon meg. Ez volt az utolsó hang amit hallottam. Teljesen beijedtem még kiabálni sem tudtam, vagy a fájdalomtól ami a fejemet illeti, vagy a félelemtől. Mire odaértek hozzám már késő volt mivel én a földön feküdtem, eszméletlenül. Egy nagyon mély álom nyomott el, és eközben csak különös álmaim voltak, és kissé furcsa képek jöttek a szemem elé. Egyszer viszont hallottam hangokat, nem sokáig tartott rájönnöm, hogy felébredtem, de viszont nem tudtam sem kinyitni a szemem, sem beszélni, meg sem bírtam mozdulni. Csak hallgatóztam, ahogy anyukám testvérével beszélget. Ők nem vették észre, hogy ébren vagyok. Ekkor édesanyám szörnyű keserves sírásba tört és kiabálni kezdett, hogy hogy halhatott meg. Először azt hittem rám gondol és foggal körömmel próbálkozni kezdtem mocorogni, vagy bármilyen jelet adni. Persze sikertelenül. Mikor újból elhangzott az a szörnyű mondat ezúttal apukám nevét is odakiabálta. Nagyon megijedtem, nem akartam elhinni, amit mondott. Hirtelen elfogott egy pánik. Egyre távolabb hallottam édesanyám hangját ahogy tovább sír és kiabál. Mielőtt újból elnyomott a mély álom csak felgyorsult pittyegéseket hallottam ami valószínűleg a gépektől jöhet amikre fel voltam kapcsolva. Nagyon hosszú ideig csak különös álmaim voltak ismét, ám de egyszer csak megint mintha valahol máshol lettem volna. Nem volt velem senki, viszont sikerült kinyitnom a szemem és egy hófehér falat láttam magam előtt. Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek: felébredtem! Mozogni nem igen tudtam de a hangom már visszajött, mikor szörnyű fájdalom nyilallt a mellkasomba. Senkinek sem kívántam volna ezt, nem bírtam ki és könnyek szöktek a szemembe. Pedig apukám mindig azt mondta, nagy-lány vagyok már és nem sírhatok. Apukám! Eszembe jutott mit hallottam. Hirtelen anyukám ront be egy orvossal a kórtermembe, mikor meglátott elkerekedett a szeme, odarohant hozzám és faggatózni kezdett, hogy: hogy vagyok? Fáj e valahol? tudod-e meddig voltál eszméletlen és így tovább. Viszont én semmire sem válaszoltam pedig kíváncsi lettem volna, hogy meddig aludtam. De nekem az első kérdésem ez volt:
- Apa tényleg meghalt? - Kérdeztem csendesen, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a a fájdalmat. Anyukám rögtön abbahagyta a kérdezősködést és csak egy nagyon halk ,,igent" hallottam, majd megint ugyanaz a fájdalmas sírásban tört ki. Rossz volt őt hallanom. Egyszer csak elkerekedett szemmel felnézett az orvosra majd rám.
- Te ezt honnan tudod? - Kérdezte kíváncsian, én pedig elmeséltem nekik a kis történetet. Az orvos szerint ez volt az amikor megbolondultak a gépek.
Pár héttel később már otthon is lehettem, nagy szeretettel öleltem át húgomat akinek szerencsére semmi baja. Anyukám azt mondta én mentettem meg. Viszont nekem az a hátsó gondolatom van, hogy ez nem igaz, sőt...még apu is miattam halt meg. Ha nem hívtam volna olyan sürgősen talán nem lenne most semmi baja és velünk lehetne. A kórházban azt mondták nem kevesebb mint 4 hónapig voltam öntudatlan állapotban. Nem nagyon értettem még ez pontosan mit is jelent mert úgy éreztem csak pár napot aludtam át. Viszont már nyár volt július közepe. Soha nem aludtam még ilyen sokat.
Nagyon lassan telt az idő, édesanyám szó szerint magába burkolózott és senki nem érdekelte, még mi sem. Csakis a munkájával foglalkozott. Apukám halála óta teljesen beletemetkezett és semmi másra nem figyelt. Én iskolába indultam, de nagyon sajnáltam otthagyni hétéves húgomat. Első évemet a Roxfortban elég félénken kezdtem. Senkit sem ismertem még. Mikor a kiderült, hogy a Mardekárba kerültem, nem is tudtam ennek örülnöm kellene vagy sem. Viszont mindenki nagyon örült nekem. Így hát én is ezt tettem, örültem. Három évre rá húgom is csatlakozott az iskolához csak ő Hugrabugos lett, aminek nem örültem. Jobb lett volna ha ő is Mardekárhoz került volna. Gyorsan szerzett ő is barátokat, mint ahogy én.
Mi egész kis csapatot alkottunk. Mindent együtt csináltunk, rávettek mindenre az évek során...a drogozástól kezdve a pasizásokig. Én pedig mindent élveztem. Húgom persze ezt rossz szemmel nézte. Ő inkább az a jó kislány lett aki szorgosan tanul. Én pedig a pontos ellentéte. Most itt van egy tizenhat éves fiatal lány aki még mindig a saját magát hibáztatja apja haláláért. Talán ezért is fojtom magamat a rengeteg buliba, alkoholba, drogba és persze a pasikba. Cindy szerint nem kellene ezt csinálnom mert biztosan nem örülne apu ha még élne. És egy szinten én is így gondolom de ez nem elég már ahhoz, hogy abba is hagyjam.